WANG MESTER


Alaptétel: a kínai „kaja” lázba hoz, rajongok érte. Fájdalom, kénytelen vagyok olykor a „gyorsan toljuk be a 600 forintos zöldbabos, szójás marha menüt rizzsel” verzióval is barátkozni (vannak hétköznapok is, nem csak vasárnapok…), de ha megfogadom, hogy a hétvégén helybe megyek az örömért, akkor a választásom általában a Fő utcai Lanzhou étteremre esik, amely a Paprika TV-ből is imert Wang „mester” tulajdona és szentélye. Magam és környezetem rajongása a hely iránt nem újkeletű, évek óta színhelye családi ebédeinknek. Ha választani kell az újházi tyúkhúsleves és a fokhagymás zúza között, nagy többséggel szavazunk az utóbbira. Per privátim: én valószínűleg genetikailag is kódolva vagyok nagy mennyiségű kínai étel befogadására, hiszen a Friendship Hospital (ez vicc, de tényleg Barátság Kórháznak hívták a helyet) újszülöttje voltam Pekingben, a hetvenes évek közepén. Azóta tart a szerelem. Már kétéves koromban pálcikával ettem a menüt a Nyári Palota éttermében.

Szóval, az imént említett Wang mester most újabb „műhelyt” nyitott a Telepy utcában, az Üllői útról nyíló utcák egyikében. Budai otthonunktól nagy messzeségben, de legalább most már tudjuk: a jó kínai ételért utazni kell. Ha nem is több ezer kilométert, de a Telepy utcáig biztos. A szerényen Wang Mester konyhájának nevezett helyre a tulaj egy szecsuáni specialitásokra szakosodott éttermet álmodott meg, és ennek megfelelően szecsuáni szakácsokat is importált az ételek szakszerű elkészítéséhez. Egy új irodaház-szerűség aljában telepedtek meg, a hangulat kívánni valót hagy maga után. Kicsit örülök ugyan, hogy nem találkozom a lakkozott, faragott egyensárkányokkal minden sarokban, de a sárkányok helyén nincs semmi olyan, ami jelleget adna a helynek vagy feldobná kicsit. Nagy asztalnál ülünk családilag, számszerint heten, az asztal középen pedig az elmaradhatatlan forgó szerkezet található, amely elméletileg arra szolgál hogy megkönnyítse a vendégek hozzáférését az ételekhez. Ez bizonyos esetekben működik, máskor nem a legszerencsésebb megoldás – mondjuk, amikor nyolckarú polipra emlékeztető családtagok (például a papám) ülnek az asztalnál. Az ember képes elveszíteni a türelmét akkor, amikor – óhaja ellenére - húszadszorra is a vele ellentétes irányban pörög az asztal.


Késnek a családtagok, ami részben bosszúság, részben öröm. Így tudniillik előre megrendelhetem az összes ételt az igencsak impozáns étlapról. Mire a zöm befut, már „gőzölög” minden. Biztosra megyek, és inkább másfélszer annyit rendelek, mint kellene, hogy mindenki mindent kipróbálhasson. Kezdetnek a közkedvelt specialitásokat választjuk: száznapos tojást, csípős káposztát és egy itteni különlegességet: a szecsuáni kolbászt. A száznapos (kacsa)tojás isteni, mint mindig: krémes, lágy, zselés, jellegzetesen szójás, tojásos ízű. Ne riasszon meg senkit a feketés, zöldes, nem túl bizalomgerjesztő külső, a száznapos tojás valódi ínyencfogás, és a nevével ellentétben akár már pár hét alatt is el lehet készíteni egy modern kínai konyhában. Itt, ellentétben más helyekkel, nem tofuval, gyömbérrel és zöldhagymával érkezik, hanem szezámolajjal, szójával és csíkokra vágott paprikával. Igy is nagyon finom.
Ami pedig a szecsuáni kolbászkákat illeti: vélhetően édeskés, cukros, csillagánizsos, fahéjas lében abálták, főzték őket és ettől kaptak kellemes ízt. Aki a nyelve végén a hazai kolbászok zamatát akarja érezni, csalódik.


Bobo csirkét is kérünk előre; ez szintén a hideg előételek között szerepel. A Bobo csirke - amely szerintem a mi hajdani pekingi és londoni étlapjainkon „bon- bon chicken”-ként bukkant fel - igazi szecsuáni specialitás, mert roppant erőteljes és intenzív fűszerezést borítottak rá.. Megtalálható benne a szecsuáni konyhára jellemző csili illetve csili olaj, szecsuáni bors, szója és szezámolaj. Emlékeim szerint a csilis, szezám- (olykor mogyoró-)olajas szószt a szétdarabolt csirkére illetve az alatta lévő uborkacsíkok tetejére szokták önteni, de itt a mártás szinte levesként fedte el a csirkedarabokat. Ami nem vont le semmit a fogás élvezeti értékéből.

Előételnek rendeltük, de valójában főétel volt a pikáns, hirtelen sült szercsuáni zúza, amelybe nem sikerült annyira „beletrafálni” a konyhának, sajnos. A zúza kemény volt és rágós, bár alapvetően jól ment hozzá a csilis, ecetes, paprikás mártás. Semmiképp sem kelhet versenyre a Fő utcából ismert, vékonyra szeletelt fokhagymás zúzával.


Emlékeim szerint valamiféle sertéssel nyitottuk a főételek sorát, amely apró, kerek, jellemző módon szinte átlátszó palacsintákkal illetve julienne-re vágott hagymával és uborkával érkezett. Ízre kellemes, pikáns, de nem túl erős – van ilyen a Fő utcában is.

Kérünk aztán gung bao rákot, vagy kung pao rákot- kinek hogy tetszik jobban. Az elkészítés módja jellegzetesen szecsuáni stílusra vall itt is – megjelenik a csili, a cukor, a szója és az ecet is a mogyorós, hagymás uborkás mártásban / köretben. Nem értjük hogy a rákot miért kellett vastag, durva sörtésztában kisütni, de itt így készítik. Vélhetően alapanyag problémákkal küzdenek itt is a szakácsok, talán ezt kívánják palástolni ilyen eszközökkel. Oké a rák, de ettünk már jobbat.


Az alapanyag-problémák sorát folytatva - de már inkább az elkészítésbéli hibák sorát megkezdve - eljutunk a sült kacsacombig is, amely az asztalra érkezve már kiszáradt; a mellé tálalt pikáns, chutney-ra emlékeztető, édeskés, gyümölcsös mártás segít valamelyest helyrebillenteni az egyensúlyt. Nem kívánom hogy a szecsuáni szakács konfitálja a kacsacombját, de azért lehetne sokkal porhanyósabb a hús.


Utolsó főételünk szecsuáni oldalas: csípős, ecetes, borsos. Izgalmas ízvilág, amelyhez egyáltalán nem vagyunk hozzászokva.


Nyugtázhatjuk, hogy a botladozások ellenére Wang Mester konyhájáért érdemes átutazni a fél városon, és elkölteni itt egy kellemes ebédet vagy vacsorát családi körben. Már csak azért is, mert talán ez az egyetlen kínai étterem a városban, amely óriási kerthelységgel rendelkezik, ergo nyáron ki lehet szabadulni a négy fal fogságából. A kert és a friss szellő talán abban is segíthet a vendégeknek, hogy kevesebbet verejtékezzenek a bőségesen táltalt szecsuáni csilitől.

Wang Mester konyhája
Összesen 6/10

1 megjegyzés:

Isadora said...

Hasonloan, Kinai es Olasz konyha termekeit akar mindennap tudnam elvezettel fogyasztani. Sajnalatos modon, tapasztalataim azt bizonyitottak, hogy talan Magyarorszagon kotott ki az osszes rosszul fozo szakacs? Az USA-ban valoban szinte naponta ettem valamilyen Kinai fogast - szamomra a General Tso's Chicken neve emlitese is kepes arra, hogy a nyal osszefut a szamban.

Budapesten amit a sok kiserlet folyaman ettem mind egyforma, unalmas (nem rossz) izu tal volt holott kinezesre masnak tuntek. Hat nem tudom hajlando vagyok-e utazni egy esetleges ujabb csalodasert - de en nem Budan vagyok igy talan majd ha legkozelebb elfog a vagy.