2010/10/14

ONYX ÉTTEREM – RONDA, DE FINOM


Hogy mennyit, de mennyit olvastam Széll Tamás és Szulló Szabina remekműveiről, gyöngyszemeiről, sztázsolásairól, versenyeken elért sikereiről az utóbbi években! Tanúja voltam szakmai fejlődésük minden mozzanatának és büszke is voltam rájuk rendesen. De mégsem vitt rá a lélek, hogy komolyabb látogatást tegyek éttermükben, az Onyxban. Miért? Mert ronda. Mert nem igazán érzem jól magam abban a környezetben. Sokan biztos felszisszennek most, hogy ilyen becsmérlő jelzőkkel illetem az étterem belső dizájnját, de hát mégis, mit lehet rajta szeretni? Egy befeszült, műmájer, álbarokk kavalkád. A plazmatévék lekerültek már a falakról a nyitás óta hál istennek, de továbbra sem tetszenek a (drága) székek, nem tetszik a (drága) pult, nem jönnek be a csillárok, nem tetszik az egész miliő.
De ez mit sem számít, hiszen amiért az ember elsősorban étterembe jár, az a koszt. És az egészen kitűnő. Sőt, helyenként egészen csillagászati magaslatokba emelkedik, ha értik mire gondolok. A felszolgálók hada nagyon profi, egész este szervezetten és kimérten végzik dolgukat, nem jópofiznak, nem barátkoznak, nem engednek meg maguknak ízetlen poénokat, egyszerűen jól űzik az ipart.


A rendelés után kenyérkosár érkezik. Ez az egyik legversenyképesebb kenyérszerviz az országban. Van itt minden a magos stanglitól kezdve, pogácsákon keresztül, kukoricás kenyéren át a parmezános vekniig. Jön hozzá egy jellegtelen túrókrém és egy nagyon finom zsíros rillette. Egy nagy szakács (talán Ducasse?) mondta nemrég, hogy nem szolgál fel meleg kenyeret a vendégeknek, mert annyira eltelnek tőle, hogy nem marad energiájuk a lényegre. Lehet, hogy Széll Tamás is az ő útmutatását követi, hiszen a kenyérkosár hidegen érkezik. Ez sok kenyérfélének nem árt, de mondjuk az igen tömény parmezános kérgűt szeretném melegen fogyasztani.


Üdvözlőfalatnak egy kis padlizsánkrémet kapunk paradicsommal és mellé egy tokaszalonna ropogós kíséretnek. A konyha teljesítménye és a koncepció itt már kirajzolódik egészen pontosan. Van itt egy magyarosnak nevezhető szalonna egy ropogós lapon, ami amolyan újraértelmezett bruschetta. A szalonna hozza azokat füstös ízeket, amelyeket a padlizsánkrém is hordoz, a paradicsom pedig édeskés, mint a szalonnára kent mártás. Minden ki van találva, minden mindennel szépen rímel.


Én a hangsúlyozottan nem-magyaros Prestige degusztációs menüt választom, melynek első fogása tonhal háromféleképpen. Van egy keleties ízeket, szezámmagot és szezámolajat tartalmazó kis tatár, egy „tataki”, amely egy alig átpirított, fűszeres borsban meghempergetett tonhalérmét jelent, valamint két ropogós lap közé szorított füstölt tonhalszeletkét rebarbara chutney-val. Mindemellett kevés fűszeres majonéz díszítette a tányért. Ismét játék az ízekkel, a stílusokkal és a textúrákkal. De ami a legfontosabb, a tonhal kitűnő minőségű, minden elemében kimagasló. És ha az alapanyag kitűnő, akkor sok mindent nem kell vele tenni, hogy még jobb legyen. Csak egy pár csepp szezámolajat rálocsolni miután apróra vágtuk késsel, vagy forró serpenyőben átpirítani a kérgét fél perc alatt, vagy ropogós lapok közé szorítani és egy kis pikáns chutney-t alá halmozni. Ez történt itt is.


Cukorborsó krémleves, pirított szent Jakab kagyló és puliszkakrém. Ez is egy technikailag tökéletesen kivitelezett fogás. A borsókrémleves vélhetően thermomixben lett simára keverve, megőrizte édeskésen friss ízét, a Jakab kagyló is kellően édeskés volt, ha lehet ilyet mondani, hiszen a St Jacques számomra a legédesebb, leglágyabb kagylóféle, ami létezik. A puliszkakrémet elnyomták a lágy, édeskés ízek, nem konstatáltam jelenlétét a tányéron, hacsak nem az a fehér hab volt, ami a kagylót borította. De ez esetben sem éreztem semmit.


Zöld spárgás homár rizottó spárga ropogóssal. A rizottóban a rizs tökéletesen fogkeményre főtt, érezhető volt a jelentős rákalaplé jótékony hatása és íze, bár „szárazabb” volt némely olasz klasszikusnál. A rizottó mellé „fújt” homárhab is isteni volt. A homár húsának tartását, kifinomult ízét az ember igazán megtanulja értékelni, kiváltképp ha találkozott már rosszul elkészített homárral, mint például Kubában, ahol szerencsétlen állatokat minden fűszer, vaj, mártás egyéb nélkül készítik el lobogó vízben…krumplival. Na de vissza erre a homárra. Ez nagyon jó volt. Egyedül az a bumszli spárgaropogós nem volt szerencsés a tányéron, ami egy szakács számára talán texturálisan érdekes kontraszt volt a lágy habokkal, a feszes, „édeskés” homárhússal, de a fogyasztó számára sajnos elnagyolt, vastag, rágós és ráül az egész törékeny kis kompozícióra. Igazából nem hiányzott. Most látom a képen, hogy kaptunk egy nyári szarvasgomba szeletet is a tetejére. Nem emlékeztem rá.


A következő balzsamecetes, gombás, nyúlfogást lecseréltem Széll Tamás emblematikus, díjnyertes fogására. Csirkekolbász libamájjal, savanyú káposztahabbal, habart tojással és kandírozott szalonnával. Na kérem ez valóban egy „signature dish”. Itt minden klappolt. Minden át van értelmezve picit, de nem úgy, hogy ez bármiben a fogás ízeinek rovására menne. A kolbász nem malacból van, hanem szárnyasból, a káposzta habosított formában, vagy inkább mártásként érkezik, csakúgy, mint a tojás. Nincs értelme szénné elemezni, egyszerűen kitűnő volt. Egy XXI. századi kiadós, magyaros reggeli lenne? Bárcsak.


Főételem borjúvariációk: rózsaszín szűz kávé jus-vel, harissával ízesített borjúpacal és ropogós borjúláb. A rántott borjúláb cromesquis (kromeski) egyszerűen zseniális, önmagában is fantasztikus lenne előételként. Zselésen cuppog belül, ropog kívül. De a tál fénypontja egyértelműen a keleties fűszerezésű, paprikás, csilis, harissás pacal. Egy újszerű pacalpörkölt. Hú. Még most is érzem az ízét a számban. De persze a kávés szűzérmével is elégedett vagyok. Ez is telitalálat. A kis fehér halmok a tányéron egyébként zellérpürét jelképeznek.
Olvasóim rájöhettek már, hogy nem vagyok egy nagy desszertes. Vannak, akik a levesre és a desszertre utaznak és kihagynának mindent, ami a kettő között van – na, én meg az utóételt, a postret hagynám ki legszívesebben. Vagyis nem hagynám ki, csak a számba vennék valami apró cukros kekszecskét, vagy étcsokilapot és evvel máris boldog lennék.
Ehhez képest kaptam egy Tainori csokoládétortát, tejcsoki fagylaltot, mogyorókrémet csokoládé spagettivel, valamint tonkababos, fehércsokoládés milles feuillest, mangóval. Kérem, ne sértődjön meg rám a pastry chef, ha ezt olvassa, de egyszerűen, amire eljutok idáig, nagyon kevéssé érdekel, hogy mit tesznek le elém desszert gyanánt. Mindenbe belenyaltam, minden nagyon finom volt, kiváltképp a mangómártásos „krémes”. De egyszerűen letaglózónak éreztem a négyféle desszertet a menü végén.
Az Onyx menüje nem olcsó, pláne ha jófajta borokat iszunk minden fogás mellé. De véleményem szerint a konyha nagyon messzire jutott pár év alatt. A látottak alapján simán versenyben van a város legjobb étterme címéért. Csak ezt a berendezést tudnám feledni…
Onyx étterem
Összeségében: 8,5/10

No comments: