CASCADE – A WELCOME REOPENING

Update:
A Cascade alábbi formájában megszűnt, helyét átvette egy "Barba Negra" nevű "kalóztanya". Az átalakítás révén a kellemes belső megszűnt, a dekorban helyet kaptak kalózhajók, partra mosott kincsesládák, leszakadt vitorladarabok és egyéb borzalmak. Először azt hittük szezonális vicc, hétvégi tréfa, valaki gyerekzsúrt szervezett ide. De nem, ez így mostantól így néz ki. Csak a nagyon kedves régi és új felszolgálókat sajnálom illetve a régi és új szakácsot, hiszen ilyen vezetés alatt nehéz jól teljesíteni. Ja, és a kalóztanya egyébként bisztro étlapot vezet. Nem is volt senki az étteremben rajtunk kívül. Egyébként a felszolgált ételek hála a jókezű szakácsnak tényleg finomak voltak, főleg a libazsírban kisütött csirkecomb!

Jó hír: megint van Cascade

A budai Cascade étterem régi híveinek öröm is, meglepetés is, hogy a hely újra nyitva áll. Új a vezetés is, egészen friss az enteriőr, de megmaradt a nagy, nyitott terasz kelleme és a korábbi tulaj vonzódása a finom ízek iránt. „Hajdanán” – úgy tíz évvel ezelőtt - a Cascade mediterrán és halételeiről volt nevezetes, a tulajdonosát, ezt a roppant kedves embert, személyesen is ismertem. Nemrég halt meg – távozása komoly veszteség mindannyiunknak, akik bensőséges viszonyban vagyunk Budapest éttermi térképével. A környezet, a felszolgálás és a felhasznált alapanyagok frissessége tette remek hellyé a Cascade-ot, melyet azért is kedveltünk annyira, mert kőhajításnyi távolságban volt tőlünk. Az elmúlt években az étterem többszörös vezetésváltáson ment át, és a felszolgált ételek minősége gyorsan romlott. Olyannyira, hogy két évvel ezelőtt lakat került az ajtajára, s úgy tetszett, az egész hely az enyészet martalékává válik.

Jött azonban a minap egy megmentő, aki megvásárolta és felújította a helyet. Olvasni is lehetett róla néhány vendéglátós lapban; ha nem olvasom, nem is szerzek róla tudomást, hogy a Cascade megint nyitva van. Így aztán egy napsütötte szombaton felkaptuk a gyereket, felhívtunk egy baráti házaspárt, és tettünk egy próbát. Ha őszinte akarok lenni, elmondom: mindez azért történt, mert nemigen volt más választásunk. A Náncsi rettenetesen unalmas, a Matteo mintha elveszítette volna vonzerejét és hangulatát, a Remizről meg jobb nem beszélni. Kíváncsiak voltunk, mit tartogat nekünk az új Cascade? Ebédidő volt, a jobb budai családok ilyenkor kimennek a szabad levegőre sütkérezni, s falni egy keveset. Mi azonban vészjeleket érzékeltünk. A hatalmas teraszon élő embert nem láttunk, kint se senki, bent se senki, üresen tátongott a parkoló is. Hirtelen úgy éreztem, jobb, ha visszafordulunk, de aztán azt mondtam magamnak: ha ezt teszed, biztos tudatlan maradsz. Hamarosan megérkeztek a barátaink is, és megtelt velünk – négy felnőttel és két kicsi gyerekkel – meg a zajongásunkkal az egész terasz. Körülnéztünk. Az étterem valóban fenséges új ruhát kapott, de nem aféle fontoskodót, mindenki máson túlteljesítőt, hanem ízléseset, visszafogottan stílusosat. Hatalmas fagerendák ívelnek a terasz fölött, a padlóborítás tikfa-szerű, a székek kényelmesek, az egész helyet aféle laza, bisztro-szerű atmoszféra lengi be. Belül kisebb kortárs festészeti kiállítás látható, a fényeket atmoszféra-világítás szolgáltatja, s van a háttérben egy kedves bárpult is. Nem néztünk le az alagsorba ugyan, de valaminek ott is kell lennie.

Az étlap viszonylag rövid, jelentős a napi kínálat. A séf láthatóan ragaszkodik a helyi kedvencekhez, a szimplább magyar fogásokhoz, időnként kreatívabb kivitelben. Az árak szerencsére nem múlják felül a Remizét, az ember minőséget kap a pénzéért, de olyképpen, hogy a minőség itt jóval magától értetődőbb, mint amott.

Kezdjük akkor az előételekkel. Borjúnyelvet rendelünk, kétfajta szósszal és pirítóssal. A nyelvet papírvékonyra szeletelték: finom és puha, nem pedig vastag és rágós, mint a legtöbb helyen. A tejszínes tormamártás és a savanykás mustárszósz jól illik hozzá. Utóbbiban borókabogyó-szemek is felbukkannak, de a legpompásabb a két „parmezántégely”, amelyben e szósz az asztalra érkezik. A tégelyek a nyelvvel és a szósszal együtt csúsznak le gyors ütemben. Minőségi probléma egy akad: a pirítóskenyér közértszínvonalú. Egyébként is több figyelmet érdemelne a kenyér a mi kis hazánkban, mely puffasztott, belül üres, látványcentrikus pékáruiról híresül el.

Valósággal meghat az étlapról lekért másik előétel: egy végtelenül egyszerű, serpenyőben kisütött csirkemáj, amelyet a konyhában jobb minőségű kenyérre helyeztek és saját levével öntöztek meg. De kis baj van vele. A máj ugyan finom és lágy, de a szószt túlfűszerezték és túlsózták. Ha kevesebb van mindkettőből, jobb a fogás.

Aztán rendelünk borjúpaprikást galuskával és uborkával meg serpenyőben sült lazacot. Régen nem ettem olyan ízletes borjút, mint itt: a húsdarabkák zamatosak voltak, vékony, édes, paprikás szószban hemperegtek, minimális lisztadalékkal. A galuska sikerült produktum volt ugyancsak, bár lehetett volna kevesebb is belőle a tálon, -- amint az a mellékelt fotóból kiderül.

A másik főétel alulmúlta emezt, bár kitetszett belőle a séfnek az az igyekezete, hogy kísérletezzen az ízekkel. A hal bőre a grill alatt kellően megpirult, magát a húst jól főzték meg, nem „agyonra”. Megőrizte eredeti állagát, nem esett szét. A lazac kapott aztán egy remekbe szabott, koktélrákocskákból és céklából készített szószt, s az egész ráterült egy vékonyra szelt, párolt zöldségekből készült ágyra. Az édes céklaíz jól simult a lazachoz, de abszolúte konfliktusba került a pikáns zöldségekkel. Ma sem értem, mit kerestek itt a zöldségek? Nos rendben van, elismerem: utálom azt, amit manapság „wokban sült" vagy hirtelen sült zöldségeknek neveznek, mert úgy gondolom, hogy elég olcsó és fantáziátlan dolog ezekkel kiváltani a valódi körítést.

Desszertből ugyancsak kétfélét kértünk. A szokásos, háromdarabos túrógombóc-adagot cukorral és tejföllel; valamint egy ennél merészebb, fügével töltött csokoládéhalmot. A túrógombóc pihekönnyű volt, méretre és állagra kifogástalan. Ellentétben mondjuk a Náncsi „híres” túrógombócával, mely hatalmas, unalmat keltő, és a belseje felé haladva egyre kevésbé édes, inkább sós. Kérhettünk volna ugyan még egy kicsi tejfölt és cukrot, hogy meghempergessük benne a kenyérmorzsával borított labdacsokat, de nem tettük: ekkor már egy lyukkal kijebb engedtük az övet a nadrágunkon.

A marinált fügék fekete csoki köntösből bújtak elő, körítés gyanánt pedig fehércsokis szószt és friss gyümölcsöket kaptunk. Izgalmas volt, de mint egy keleti desszert: nagyon-nagyon édes. Jobban örültem volna, ha a füge frissebb és kevésbé rágós. Igaz, erre várhatunk, amíg szezonja lesz.

Mindent egybevéve nagyon elégedett vendégként távoztunk, annak az ismeretnek a birtokában, hogy íme, ismét működik helyi kedvencünk. A kiszolgálás jó, a konyha megbízható, jól elkészített magyar ételekkel szolgál, de van benne némi vállalkozói szellem is, amely idővel most még nem tapasztalt magasságokba röpítheti. Kívánom az új Cascade-nak, hogy legyen több helyi kuncsaftja, tartsa meg azt a színvonalat, amelyet eddigi, rövid életében elért, és a név életben tartásával tisztelegjen az alapító emléke előtt.

Cascade étterem
Összesen 6/10
http://www.cascade.hu/

-----------------------------

Old fans of the Buda restaurant Cascade will be very surprised and pleased to find out that the place has reopened recently under a new management, with a completely new and fresh design and retaining the ambience of the great terrace and the taste for fine dishes that the restaurant once had. Cascade was primarily a Mediterranean and fish restaurant in the „old days” - meaning about ten years ago - under a very charming owner whom I happened to know well. Unfortunately the owner died not long ago - a sad loss to all of us and the Budapest dining scene. Cascade really was a fine restaurant that set an example for many others in the city in terms of ambience, service and freshness of ingredients. And we also loved it because it was close by to us. After the death of the owner the place went through a couple of management changes and the quality of the food deteriorated rapidly. So much that two years ago the place was locked up and left to rot.

In came a new savior recently to buy and renew the joint, which I read about in some gastro paper recently – otherwise I still wouldn’t know the place was open. So on one sunny day we packed up the kid and a couple of friends and thought we’d give it a try. To be very frank we were running out of options fast as Náncsi is terribly boring, Matteo has lost its appeal and atmosphere and Remiz is best not talked about at all. So I was happy to hear what the new Cascade had in store for us. We arrived for a lunch on Saturday when all good Buda families go out to bask in the sun and grab a bite, but a big warning sign was the absence of basically any people on the huge terrace. Nobody outside, nobody inside and no cars in the parking lot. I suddenly felt the urge to turn back and head somewhere else, but the said to myself: if you don’t try you’ll never know. Our friends soon arrived and we were already filling the place up like mad with four adults and two babies. The restaurant definitely went through a grand makeover but not in a pretentious over-the-top, but a very understated and stylish way. There are huge wooden beams on the terrace, teak-like flooring, comfortable chairs and a laid back bistro atmosphere; while on the inside there is a minor showcase of contemporary paintings, atmospheric lighting and a nice bar. We didn’t look downstairs, but there should be something in the basement too.

The menu is relatively short, has a lot of daily specialties on it and is a good example of sticking to local favourites, simple Hungarian comfort food along with some more creative executions coming from the kitchen as well. So luckily it’s priced on par with Remiz, making it good value for money, but the value is far more obvious here.

First of all about the starters. We order some calves tongue with two dressings and some toast. The tongue is sliced thinly, is nice and soft – not thick and chewy like in most places- and is complemented well by the creamy horseradish and the tangy mustard sauce. There are hints of juniper berries in the mustard sauce, but even better are the two little parmesan cups that they are served in. They disappear along with the sauce and the slivers of tongue. The only quality problem is the supermarket toast served alongside the dish – more focus has to be put on the quality of bread in this, the country of puffed up, E-filled, optically tuned, gaseous pastries.



I am absolutely overjoyed to find the other starter on the menu: a super simple pan fried chicken liver served on a better quality bread and doused with chicken jus. The liver is nice and tender but the sauce has been severely overspiced and is also too salty. So just a bit less seasoning would help the otherwise tasty dish.

We order a veal paprikás with noodles and cucumber salad as the main course and a pan fried salmon as the other. The veal is one of the tastiest paprikás dishes I have had in a long time: the pieces were super succulent and are coated in a light, sweet paprika sauce without any major input of flour. The noodles were also well done, but there could have been less on the pate as you can see from the photo.

The other choice was less successful, but highlighted the chef’s wish to experiment with flavours. The pan fried salmon was medium quality, the skin was nicely parched by the grill, while the salmon meat itself was cooked well maintaining the fishes’’ own firmness, not cooked to death, rubbery and falling apart. The salmon was covered with a great sauce of tiny cocktail prawns and beetroot and the fish was also lying on a bed of sautéed julienne vegetables. The beetroot’s sweetness in the light sauce went well with the salmon but completely conflicted with the savory vegetables, the presence of which I still can’t understand. Ok, I must confess I despise what is nowadays called as „wok vegetables” which I find a very uninspiring and bad excuse for a garnish.

We had two types of desserts: a regular pile of three small túrógombóc with sour cream and sugar and a more adventurous pile of chocolates filled with figs. The túrógombóc was very light, served exactly the right size and consistency. Unlike the „famous” Náncsi túrógombóc which is huge, dull, too salty and savoury towards the middle. We could have asked for a bit more sour cream and sugar to roll the breadcrumb covered balls in, but by this time we were having to loosen our belts.

The marinated figs had a chunk of dark chocolate within them (or maybe it was the other way..) and it was served with a white chocolate sauce and fresh fruits. The dessert was interesting and very sweet, but I would have appreciated less chewy and fresher figs. Of course we’ll have to wait a while until they are in season.

Altogether we left very happy customers with the knowledge that a local favourite had reopened with good service, a stable cuisine serving up very well prepared Hungarian comfort food and also a sense of adventure that can take them to higher levels in the future. I wish them more local customers, keeping up the level that they reached in the very short time since they were open and keeping the name of the restaurant alive in memory of the founder.



Cascade étterem
http://www.cascade.hu/
Overall: 6/10

0 megjegyzés: