CAFÉ DÉRYNÉ - OLD PLACE, NEW VIBE
Cafe Déryné - Valami új vibrál egy régi helyenHírből hallottam, hogy az ötvenes évek nosztalgia-kávéháza, a Déryné helyén jó kis bisztró tanyázik immár. Jártam arrafelé néhányszor, és nemigen tapasztaltam, hogy a külső alapjában megváltozott volna. Maradt a klasszikus homlokzati forma, s nekem úgy tűnt, mintha a régi szép időkben láttam volna már azokat a vörös napernyőket is kint, az utcán.
Az átalakítás inkább belül érződik. Az elvégzett munka akár tanulmány is lehetne éles kontrasztokról, na meg arról, miképp esik egy tulajdonos túlzásokba. Addig rendben van a dolog, hogy minden darabka szinte szaglik a befektetett - és nem is éppen rossz ízléssel befektetett - pénztől, de nekem a kevesebb több lett volna. A baloldalt kávéházi stílusú asztalok fedik le, régi időket idézve; a jobboldalt viszont egy hatalmas bárrész, benne villódzó LCD tévékkel. Innen tovább egy - a Klassz belső terére hajazó -részlegbe jutunk, amelyet retro-tapéták díszítenek, s itt van a nyílt konyha is, ahonnan az étkezőszalon felé vezet az út. Ez utóbbi egy Ambercrombie & Fitch üzlet emlékét idézte föl bennem (bőr karosszékek, sötét színű faberendezés, nyitott kandalló). Mi a bár túloldalán ebédeltünk, a dohányosoknak fenntartott részen, amely a maga hatalmas, fakeretes tükreivel, bőrbevonatú, fából készült székeivel a leginkább emlékeztetett egy klasszikus bisztróra. Az asztalon azonban, ellentétesen a bisztró-hagyományokkal, első osztályú evőeszközöket és szépen vasalt terítőket találtunk.
Nem tudtuk eldönteni, kinek is készült ez a hely? Túl sok embernek akar megfelelni egyszerre; túl sok izével. Példa: minthogy a kávéházi rész telve van, kapunk a szomszéd asztalhoz egy rakás olyan embert, aki csak capuccinot iszik és egyfolytában füstöl, noha épp olyan elegáns, étkezéshez való terítés fekszik előttük, mint nálunk. Közben megjelenik egy csomó idősebb úr és hölgy: láthatóan nem értik, mi lett az ő kedvenc, régi kávéházukkal. Néhányan leülnek, s kérnek egy kávét, hozzá linzert. Jönnek aztán turisták, leülnek a bárpulthoz; követik őket a „trendi” népek, akik viszont az étkezőszalon felé tájékozódnak. Mondhatnánk, mindenki megkapja, amire vágyik, de az én szememben ez némi szétszórtságot sugall inkább. Kérdezem: ez étterem? Nem mondanám, mert nincs tizenöt asztalnál több. Kávéház? Igen, leginkább az a maga hatalmas bárpultjával, kávé- és süteménykínálatával a „bőrös” részlegben. Bár? Lehet az is, habár csak ülni lehet a pultnál, állni nem, minthogy ezt is étkezésre találták ki.
Bármi legyen is, biztos, hogy rettentő sok pénzt költöttek rá, s a részletekből visszaköszönő gondosság meg a jó ízlés mindenütt jelen van. A hangszóróktól a lámpaernyőkig, a bárpultba vésett Déryné-címertől az imént említett kandallóig, az étkészlettől az evőeszközökig, s a lista folytatható. Történetesen tudom, hogy a tulajdonos New York legjobb bisztróit és kávéházait járta végig fényképezőgéppel a kezében – s ez meg is látszik a műintézeten.
Ami hiányzik: az egy jó séf és egy jó pincér. A probléma ugyanaz, mint minden ilyen helyen. Az enteriőr tíz az egyhez arányban gyűri le a kosztot és a kiszolgálást. Kezdjük az étlappal és a rendeléseinkkel. Az étlap olyan, mint amilyennek lennie kell egy tökéletes bisztróban. Nincsen rajta 15 ételnél több, s mindez egyetlen, vastag kartonlapon olvasható. Ilyesmi végett könyörögtem egy csomó étteremtulajdonosnak: ne kínáljatok százfélét, inkább csak tízet, de az mind legyen jó! Más kérdés, hogy az említett tizenötből három aznap nem volt megrendelhető – épp az a három, amire szemet vetettünk. Nevezetesen: a sütőtöklevesre, a borjúpaprikásra és valami pennére. Nehéz a kevésből a jót kihozni, ha az étlapon látható ételek egyharmada elpárolgott.
Ilyenformán a spenótos, ricottás erőlevessel kezdünk, mellé gyömbéres, rákos-csilis bruschettát kérünk. Az erőlevesnek megvan az ereje és az íze is, a ravioli pedig gyöngéden, kellemesen egészíti ki a lét. A bruschetta inkább könnyű pirítósra emlékeztet, s noha a kenyér jó, melegíthették volna kicsit tovább is. A rákokat azonban túlfőzték, s olyan tömegű friss, zöldcsili-darabokat zúdítottak rájuk az olivaolaj és a fokhagyma társaságában, hogy a számban tűzcsóva keletkezett és az ízlelőbimbóim egy időre lebénultak. Remélem, a séf nem szándékkal csinálta. Mennyiségre nézve a négy pirítós elegendőnek bizonyult, s miután kiment belőlem a csili-túladagolás, kitunkoltam az olajat a kenyér maradékával.
Pár szót a rettenetes kiszolgálásról. Pincérünk elsőként arról tájékoztatott bennünket, hogy a kiválasztott négy étel közül kettő nincsen. Fejrázáson kívül egyéb vigasszal nem szolgált. Aztán megkérdeztük, mit takar a „napi rizottó” elnevezés? A válasza ez volt: „azt hiszem, csirkés rizottó”. Ez nem hangozott nagyon bíztatóan, mivel az eredeti rizottóreceptekben olyan fűszerek neve bukkan fel pl. mint a sáfrány; aztán van bennük jó adag sajt, például lehet mascarpone és parmezán, minőségi alaplé, sok zöldség, néha gomba, olykor sütőtök. A „csirkerizottó” ezek alapján nem tűnt igazán eredetinek, ezért afelől kezdtünk tudakozódni, mik azok a „különféle tészták” az étlapon? Kaphatnánk egy pennét? - kérdeztük, s a pincér gyorsan válaszolt: „Sajnálom, penne nincsen”. Na, ezzel se volt szerencsénk. Rendeltünk tehát főétel gyanánt egy egyszerű spagettit bazsalikommal s paradicsommal egyfelől; illetve - egy érdekesen hangzó -homárhússal töltött, rákszószos ravioli arragosta-t másfelől.
A spaghetti túlfőtt tagliolini képében jelent meg, de a szósz rendben volt, s a reszelt parmezán is a tetején. A homáros ravioliban a töltelék kicsit lisztesen pépesre sikeredett, nem ejtett meg, amiképpen az elsózott rákszósz se. Ha jóindulatú akarnék lenni, azt mondanám: étkeink az átlagos mércét ütötték meg.
Mindezekután, dacára az előzményeknek, egy gyors desszert mellett döntöttünk. Megkérdeztem, mennyit kell várnunk egy házi túrógombócra, a válasz az volt, hogy öt percnél nem többet. Tizenöt perc múltán némi rángás fogott el, huszonöt perc múltán vettük a kabátunkat és kértük a számlát. Már majdnem az ajtónál voltunk, amikor az üzletvezető megjelent a desszerttel, melyet már be is csomagoltak. Szabadkozott, mondván: frissen készült.
Tudom ugyan, hogy idő kell a dolgok „összerendezéséhez”, ahhoz, hogy minden normálisan működjék, minthogy azonban a Déryné tulajdonosa az ország egyik legtehetségesebb, fiatal TV-producere, neki mindenkinél inkább tudnia kellene, hogy az éttermi üzletág olyan, mint egy TV-show: kétszer nem kapsz lehetőséget. Ha a show elsőre bedöglik, átteszik más időpontra vagy másnapra, de ez ugye nem siker.
Kedves leszek (a) Dérynéhez ezúttal, s azt mondom, hogy amit láttunk, az csak próbafelvétel volt; az igazi csak ezután jön.
Café Déryné
Összesen 5,5 / 10
http://www.cafederyne.hu/
------------------------
Rumours had it that the 1950s nostalgia coffeehouse, Déryné recently reopened as a stylish bistro. I passed it by a couple of times noticing that the exterior didn’t get much of a major makeover – it kept its classic typeface and I seem to recall seeing the scarlet red sun shades in front of the building as well in the old days.
The makeover can rather be seen on the inside, which is an interesting study of contrasting design where the owner seems to have gone slightly overboard. Ok, every segment of it oozes plenty of money and let’s say good taste, but there are a bit too many segments inside for my taste. First of all the coffee-house style tables on the left reminiscent of old times, then the huge bar with flashing LCD TVs on the right, leading on to the Klassz look-alike section with colourful retro tapestry and open kitchen, which then leads us on to the lounge area resembling something out of an Ambercrombie & Fitch store (leather armchairs, dark wood, an open fireplace). We had lunch on the other side of the bar in the smoking section, which looked the most like a classic bistro, with huge wooden framed mirrors and leather and wood chairs. Contrary to a more informal bistro feel the table has been set with premium cutlery and finely ironed tableware.
We really can’t decide what this place is trying to be, we think it’s trying to be too many things to too many people at the same time. Example: as there are no more seats in the café section we get a bunch of people seated next to us having cappuccinos and chain smoking even though they are sitting at the same elegant table set for dining. There is a constant flow of elderly people coming in not understanding what happened to their favourite old café. Some take a seat and ask for a coffee and a linzer. Then there are the touristy types sitting at the bar and then the trendy crowd opting for the lounge section. Ok, you could say everyone gets what they are looking for but I see it more of lack of focus than anything else. The questions continue to pop into my head: is it a restaurant? I wouldn’t say so, because there are about 10 tables altogether. Is it café? It’s more of a café lounge than anything else due to the large bar with the pastry and coffee offering and the leather lounge section. Is it a bar? Could be. Although the bar itself is huge, you can only sit on one side and not stand as the section is elevated for dining.
Whatever it is, a lot of money has been poured into it and the sense of detail and good taste is evident in every nook and cranny. From the speakers, to the lampshades, to the logo etched into the bar counter, to the previously mentioned fireplace, the tableware and cutlery and list goes on and on. I happen to know that the owner spent months photographing and researching the top bistros and cafés in New York and other parts of the world and it really shows on this place.
The only thing missing is a good chef and a good waiter. Once again the same old problem as in all of these places: the design overpowers the cooking and the service 10:1. Let’s start off with the menu and our orders. The menu is as it is supposed to be – as close as you can get to a perfect bistro menu - with about 15 dishes altogether set out on a thick, one page menu card. That’s what I have always preached to most restaurateurs: instead of having hundreds of things on the menu do ten dishes, but do them really well! Out of the 15 dishes on the menu about 3 were missing that day, interestingly enough they were the ones we wanted to have: the pumpkin soup, the veal paprikas with galuska and some penne. Do a couple, but do them well. Hard to achieve if a fifth of your menu is missing completely.
So we start off with the consommé with spinach and ricotta ravioli and the ginger and chili prawn bruschettas. The consommé has strength and taste to it while the ravioli is a welcome, subtle and light addition to the broth. The bruschetta is closer to a light toast and could have been heated more, but the quality of the bread is pretty good. The prawns on the other hand are slightly overcooked and inundated with fresh, spicy green chili pieces, olive oil and garlic. In fact the chilis are so strong that my mouth explodes with fire and my taste buds are temporarily rendered useless. I hope that wasn’t the intention of the chef. The four pieces of toast are more than enough in terms of quantity and once I get rid of the excess chilis I wipe out the olive oil with the toasted bread.
A couple of words on our horrible waiting staff. Our waiter first informed us that 2 out of the chosen 4 dishes were missing, shook his head and offered no help in exchange. We then asked about the risotto of the day. He said „he thinks its chicken risotto”, which didn’t sound too good as original risotto recipes contain spices like saffron, various types of cheese including healthy amounts of mascarpone and parmesan, loads of good quality stock and some veggies like pumpkin for example. All in all „chicken risotto” didn’t sound too authentic to us. We then asked about the „various types of pasta” on the menu. „So can we ask for penne”? we inquired. „Sorry, no penne” came the swift reply. No luck there.
So we quickly ordered uncomplicated spaghetti with tomatoes and basil as one main course and the intriguing ravioli aragosta with lobster meat and crab sauce as the other. The spaghetti came out as overcooked tagliolini, but the sugo on it was ok with some shaved parmesan on top. The lobster ravioli was filled with a creamy, slightly doughy langustine filling which didn’t blow my mind at all, nor did the rather salty crab sauce poured on top. The food was average at best.
We decided to go for a quick dessert even though we weren’t amazed by our dishes. I asked how long it took to make the home made túrógombóc and asked for it as they said it took no longer than 5 minutes. After 15 minutes I was starting to get fidgety and after 25 minutes we took our coats and asked for the bill. We were nearly out the door when the manager arrived with the dessert wrapped in a paper bag. He excused himself and told us that it was made a la minute.
I know you have to give some time for these things to come together and start operating in a normal way but as the owner should know (as he is one of the most talented young TV producers in Hungary) that in the restaurant business – similar to a TV show – you rarely get a second chance. Once your show flops on the opening night it might get a chance in a different time slot or a different day but overall it can’t be deemed a success.
I’ll be kind to Déryné this time and say that this was only the trailer or the pilot we saw and the best is yet to come.
Overall: 5,5\10
http://www.cafederyne.hu/
The makeover can rather be seen on the inside, which is an interesting study of contrasting design where the owner seems to have gone slightly overboard. Ok, every segment of it oozes plenty of money and let’s say good taste, but there are a bit too many segments inside for my taste. First of all the coffee-house style tables on the left reminiscent of old times, then the huge bar with flashing LCD TVs on the right, leading on to the Klassz look-alike section with colourful retro tapestry and open kitchen, which then leads us on to the lounge area resembling something out of an Ambercrombie & Fitch store (leather armchairs, dark wood, an open fireplace). We had lunch on the other side of the bar in the smoking section, which looked the most like a classic bistro, with huge wooden framed mirrors and leather and wood chairs. Contrary to a more informal bistro feel the table has been set with premium cutlery and finely ironed tableware.
We really can’t decide what this place is trying to be, we think it’s trying to be too many things to too many people at the same time. Example: as there are no more seats in the café section we get a bunch of people seated next to us having cappuccinos and chain smoking even though they are sitting at the same elegant table set for dining. There is a constant flow of elderly people coming in not understanding what happened to their favourite old café. Some take a seat and ask for a coffee and a linzer. Then there are the touristy types sitting at the bar and then the trendy crowd opting for the lounge section. Ok, you could say everyone gets what they are looking for but I see it more of lack of focus than anything else. The questions continue to pop into my head: is it a restaurant? I wouldn’t say so, because there are about 10 tables altogether. Is it café? It’s more of a café lounge than anything else due to the large bar with the pastry and coffee offering and the leather lounge section. Is it a bar? Could be. Although the bar itself is huge, you can only sit on one side and not stand as the section is elevated for dining.
Whatever it is, a lot of money has been poured into it and the sense of detail and good taste is evident in every nook and cranny. From the speakers, to the lampshades, to the logo etched into the bar counter, to the previously mentioned fireplace, the tableware and cutlery and list goes on and on. I happen to know that the owner spent months photographing and researching the top bistros and cafés in New York and other parts of the world and it really shows on this place.
The only thing missing is a good chef and a good waiter. Once again the same old problem as in all of these places: the design overpowers the cooking and the service 10:1. Let’s start off with the menu and our orders. The menu is as it is supposed to be – as close as you can get to a perfect bistro menu - with about 15 dishes altogether set out on a thick, one page menu card. That’s what I have always preached to most restaurateurs: instead of having hundreds of things on the menu do ten dishes, but do them really well! Out of the 15 dishes on the menu about 3 were missing that day, interestingly enough they were the ones we wanted to have: the pumpkin soup, the veal paprikas with galuska and some penne. Do a couple, but do them well. Hard to achieve if a fifth of your menu is missing completely.
So we start off with the consommé with spinach and ricotta ravioli and the ginger and chili prawn bruschettas. The consommé has strength and taste to it while the ravioli is a welcome, subtle and light addition to the broth. The bruschetta is closer to a light toast and could have been heated more, but the quality of the bread is pretty good. The prawns on the other hand are slightly overcooked and inundated with fresh, spicy green chili pieces, olive oil and garlic. In fact the chilis are so strong that my mouth explodes with fire and my taste buds are temporarily rendered useless. I hope that wasn’t the intention of the chef. The four pieces of toast are more than enough in terms of quantity and once I get rid of the excess chilis I wipe out the olive oil with the toasted bread.
A couple of words on our horrible waiting staff. Our waiter first informed us that 2 out of the chosen 4 dishes were missing, shook his head and offered no help in exchange. We then asked about the risotto of the day. He said „he thinks its chicken risotto”, which didn’t sound too good as original risotto recipes contain spices like saffron, various types of cheese including healthy amounts of mascarpone and parmesan, loads of good quality stock and some veggies like pumpkin for example. All in all „chicken risotto” didn’t sound too authentic to us. We then asked about the „various types of pasta” on the menu. „So can we ask for penne”? we inquired. „Sorry, no penne” came the swift reply. No luck there.
So we quickly ordered uncomplicated spaghetti with tomatoes and basil as one main course and the intriguing ravioli aragosta with lobster meat and crab sauce as the other. The spaghetti came out as overcooked tagliolini, but the sugo on it was ok with some shaved parmesan on top. The lobster ravioli was filled with a creamy, slightly doughy langustine filling which didn’t blow my mind at all, nor did the rather salty crab sauce poured on top. The food was average at best.We decided to go for a quick dessert even though we weren’t amazed by our dishes. I asked how long it took to make the home made túrógombóc and asked for it as they said it took no longer than 5 minutes. After 15 minutes I was starting to get fidgety and after 25 minutes we took our coats and asked for the bill. We were nearly out the door when the manager arrived with the dessert wrapped in a paper bag. He excused himself and told us that it was made a la minute.
I know you have to give some time for these things to come together and start operating in a normal way but as the owner should know (as he is one of the most talented young TV producers in Hungary) that in the restaurant business – similar to a TV show – you rarely get a second chance. Once your show flops on the opening night it might get a chance in a different time slot or a different day but overall it can’t be deemed a success.
I’ll be kind to Déryné this time and say that this was only the trailer or the pilot we saw and the best is yet to come.
Overall: 5,5\10
http://www.cafederyne.hu/
