SZÉP ILONA ÉTTEREM - KELLEMETLEN FELTÁMADÁS

Kevés kult étterem van, vagy volt Budapesten, de a Szép Ilona kb. két évvel ezelőttig mindenképp ezt a nemes titulust birtokolta. Volt benne valami retro, 70-ies, „patinás”, kellemes, árnyas, „kerthelységes” sikk és emellett persze fontos tényező volt, hogy csupán 800 forintba került a hortobágyi palacsinta. Épelméjű ember nem ment be az étterem belső terébe, hacsak nem kerületi nyugdíjas volt az illető, mert ott aztán tényleg megállt az idő valamikor 1970 tájékán. Annál kellemesebb volt a nagy, lombos fákkal szegélyezett kerthelység, ahol az ember meghúzta magát egy jó gulyással és egy kisfröccsel meleg napokon. Cégem arrafelé székelt évekig, ezért a Szép Ilona ideális terepe volt belső munkaebédeknek, meghitt találkozóknak és baráti fröccsözéseknek. Szép emlékeket ápulunk ebből az időből.

Az étterem kb. másfél évvel ezelőtt bezárt és gazdái látványos felújításba kezdtek, amely nemcsak magát az éttermi helységet és a kertet érintette, hanem az egész házat magát és a mellette lévő – korábban más tulajdonban lévő - telket. Azt olvasom a hejszakácsok blogon hogy az étteremkritikus várjon egy hónapot, míg meglátogatja a frissen nyílt helyeket, adjon kis időt, amíg összerázódik a csapat, ne ítéljen túl hamar. Nos én vártam egy hónapot, talán többet is – de mivel annyira közel lakunk hozzá, szinte alig vártam hogy elköltsünk ott egy jó családi ebédet. A Szép Ilona csak épült, csak épült és meg kell mondjam, szépült. Eltűntek az „átkosra” utaló retro táblák, eltűnt a homlokzatról a málladozó vakolat, és a ház hamarosan készen állt arra, hogy fogadjon bennünket.

A hely szép, a hely ízléses, a hely megváltozott. Elsőként nincsenek (még) fák– a kerthelységből csupán egy nagy oldalsó terasz van készen, rajta óriási, Gösser-feliratú- zöld napernyőkkel, amelyek sehogy nem jönnek össze stílusban, színben a felújított épület színeivel. A hátsó lombos kert még munkaterület. A belső tér elképesztően „meg lett dizájnolva”, rendkívüli pénzeket tolhattak bele, szinte rá sem lehet ismerni. Lámpatesteivel, kárpitjaival és festményeivel nagyon törekszik arra, hogy az étkezők számára visszahozza a századforduló éttermeinek hangulatát, és azt gondolom ez sikerült is. Mindez nagyon pozitív minőségi változás a korábbiakhoz képest: első blikkre itt minden bizonnyal egy egészen újfajta, nívósabb vendégkör kialakítása van folyamatban.

De aztán megkapjuk az étlapot. Felfoghatnám jó hírként is, hogy semmi de semmi nem változott az előző, mondhatni kőkorszaki étlaphoz képest. Sem a fogások számában, se fajtájában, sem az árukban. Itt a nyolcszáz forintos hortobágyi, a háromszázötvenes meggyleves, az ezerkétszázas cordon bleu és minden egyéb relikvia. Hirtelen fura időgépben érzem magam. A külcsín 2009, az étlap megállt 70-ben. Nomármost ez addig rendben is volt, amíg szinkronban volt az étterem külleme, minőségi szintje, a kiszolgálás az itt felszolgált ételekkel. Az ember tudta miért jön ide: egy gyors rántott sajt, egy finom leves, hozzá egy fröccs, kétezer alatt meg is volt, azt viszlát. Viszont azt kell mondanom, hogy 2009-ben, egy felkapott, valamit magára adó budai étteremben nem illik már a húsok mellé „vegyes köretet” tálalni. És pláne nem ilyen miliőben. Ha Pali bácsi kifőzdéjében lennék, akkor a krumpli és rizs a rántott szelet mellett még talán megfér együtt. De itt?

Már eleve gyanús, hogy nincs üveges kóla, csak Grapos gépi kóla. Íme egy kép erről a számomra eddig ismeretlen termékről. Ciki.



Én azért bekérem a rizlingfröccsömet, ami jól sikerül. Ekkor veszem észre, hogy nagy valószínűség szerint a kertben használt vörös abroszok is megmaradtak a korábbi berendezésből, sőt a pincérek is kisértetiesen hasonlítanak a korábbi személyzetre. Meglátom a korábbi tulajt is és a kép tisztulni kezd. Minden ugyanaz, de mégis más. Úgy két-háromszáz millióval nívósabb külső kivitelben, változatlan stábbal és kínálattal.

Tökfőzeléket eszem pörkölttel. Hirtelen nagyon megkívánom. Tele vannak friss, gyalult tökkel a piacok és a zöldségesek és ebben a pillanatban más nem is számít a világon csak a friss tök és az intenzív kapor íz. Megkapom mindezt egy olyan komoly lisztrétegbe csomagolva, hogy szinte megáll benne a kanál. A tökfőzelék teteje olyan bőrösödést produkál, hogy a kanalammal le kellett takarítanom a „fedőréteget”, mielőtt nekiláthatok a lényeghez. Amúgy a tök friss volt és éreztem a kaprot is. A mellé kért kis adag, lábszárból készült pörkölt finom, puha, jó.



A Szép Ilonába érdemes volt még vegyes salátát kérni, mert az ember itt tényleg fejes salátát kapott és nem valami darált Eisberg-terméket. Sőt, a salátára még joghurtos kapros dresszinget is tettek. A vegyes salátában volt még hagymás paradicsomsaláta és a fokhagymás uborkasaláta is. Jelentős nosztalgiát érzünk a saláta iránt, ezért bekérünk egy adagot a Cordon Bleu mellé zöldként. A leleményes tulajok elvették a saláták összeállításának jogát a szakácsoktól és beállítottak egy, a szállodákból jól ismert, hűtött salátabárt a terasz sarkába, ahonnan a pincérek újfent összeállítják a salátákat. Így hát kapunk reggel óta saját levükben ázó paradicsom szeleteket, löttyedt uborkát és egy szép darab ecetes almapaprikát, Mindezt, mint vegyes saláta. Ilyen formában sajnos elégtelen.




A Cordon Bleu mellé kapunk melegített, szétszáradt sült krumplit, rossz rizst és két óriási salátalevelet. Ilyen sült krumplit nem lenne szabad felszolgálni, maximum az ebeknek. Ennyit a vegyes köretről. A hús maga rágós, keményke, a benne lévő sajt és sonka unalmas, a vastag panír leválik mindenről.



Az étkezés fénypontja a régről ismert vaníliás sodóval sütőben sült túrós palacsinta. Régen ehhez percekig nem lehetett hozzányúlni olyan forró volt a jénai, amiben sült. A palacsinta most is rendben van: a túrós, mazsolás töltelék krémes, a vaníliasodó jótékonyan borítja a két palacsinta szeletet.


Felmerül az emberben a kérdés, hogy mi végett költöttek a tulajok ennyi pénzt erre az étteremre, ha a konyha színvonala megmaradt olyannak amilyen, sőt talán gyengébb lett, mint volt? Mi végett nyomtak bele ennyi pénzt, ha még köszönőviszonyban sincs az étlap és a fogások minősége a belső térrel? Minek kellett egy jól működő cash cow-hoz hozzányúlni, amikor a „régi képlet” működött? A Szép Ilona sajnos nagy csalódás. A kerthelység hangulata eltűnt, az étel gyengébb, mint volt és a kiszolgálás is viszi tovább a korábbiakból megszokott lelketlen „profizmust”. Kár. Nagyon számítottam arra, hogy a Remiz hanyatlása magával hozza a Szép Ilona felemelkedését és másodvirágzását, de ilyen formában ez nem lehetséges.

Szép Ilona étterem
II. Budakeszi út 3.
Összesen: 3,5/10