TOP 5 KÜLFÖLDI KAJA 2013
Rendszerezem a képeim és erős nosztalgiám támadt a múlt évi fotók rendszerezése közben. Eldöntöttem hogy rövid számvetést készítek az elmúlt év során elfogyasztott legjobb, vagy épp legemlékezetesebb fogásairól. Álljon itt e hasábokon ezek sora.
Atttyaúristen. Ezek palamosi rákok. Őrült pirosak amikor az ember megrendeli őket, Kicsit vesztenek a színükből a grillen. Egyetlen szóval tudnám leírni az ízüket: édes. Igen, kedves olvasó, ezek a rákfarkak valóban annyira frissek és ruganyosak hogy szinte most hozták ki őket a vízből, de az ízük egyszerűen édes. Tudod, nem azok a punnyadt mirelit cuccok amik heteket állnak konténerben amíg valamelyik Sparban rá nem talál az egyszeri vevő.
Cap i Pota. Ugyanott, Bar Pinotxo, ami Barcelonaban az első megálló minden foodie számára. A Boqueria piac a Las Ramblas-on nem úgy néz ki elsőre, mintha a szokásos turista gagyin kívül másfajta cuccot tolna. De ha az ember belejebb lép rájön hogy a helyiek, sőt az éttermek itt szerzik be a javak nagyrészét. Sőt, az éttermesek, köztük Ferran mester is itt költi el reggelijét, Mondjuk nyom egy Cap i Potat ami nem más mint borjú pofa, fejhús és láb egy sűrű, zselatinos szószban egybefőzve. Hogy miért zselatinos? Mert lebomlik a sok jó a körömből, a pofából és a fejről órákon át és isteni cupákos nyúlós egyveleg lesz belőle 5-6 óra főzés után. Itt.
Na menjünk át most Madridba. Ott is a piacra. Így néz ki kérem egy piac hétköznap este. Tiszta Fény utca, nem?
És itt a madridi piacon fogyasztott késkagyló, avagy Navajas a la plancha. Meg asszem itt is letoltam pár Palamos rákot. Nem lehet ellenállni neki.
A rák és a kagyló mellett nem lehetett kihagyni a helyi specialitást, a callost, avagy a helyi pacalt. Itt kolbásszal, chorizoval bolondították a sűrű szaftos pacalt, az oliva csak dekoráció. Beletelt egy jó időbe, míg lenyomtam a tálat a hozzá adott puha fehér kenyérrel.
Újabb ugrás. Ez itt Cannes. Elkaptam a csávót, ahogy osztrigát bont futószalagon. Az osztrigával csak kb 35 éves koromban barátkoztam meg, de akkor életreszóló barátságot kötöttünk. Addig kerülgettük egymást, nézegettem, szagolgattam, de nem értettem igazán mi a hype. Most visszagondolok New Yorkra, és a Grand Central Station aljában lévő osztrigabárba, ahol nem ettem semmit és kb verem magam. Hogy lehettem ekkora segg? A tenger íze, illata, egy kis ecettel, na adj isten jalapenoval vagy salotta hagymával megbolondítva.
A poliplábak mellet szarvasgomás burgonyapürén jakabkagyló, mellete pedig rákolló csípősen valahonna északról. A Naschmarkton elég sokan operálnak szarvasgombás pürével (pl Nautilus), de ez a legjobb. A polip világbajnok. A rákollók pedig biztos nem olyan jók, mint amikor Gordon Ramsey, búvárruhában, egy lékből kiemelte őket Norvégiában, de azért elég versenyképesek.
Atttyaúristen. Ezek palamosi rákok. Őrült pirosak amikor az ember megrendeli őket, Kicsit vesztenek a színükből a grillen. Egyetlen szóval tudnám leírni az ízüket: édes. Igen, kedves olvasó, ezek a rákfarkak valóban annyira frissek és ruganyosak hogy szinte most hozták ki őket a vízből, de az ízük egyszerűen édes. Tudod, nem azok a punnyadt mirelit cuccok amik heteket állnak konténerben amíg valamelyik Sparban rá nem talál az egyszeri vevő.
Cap i Pota. Ugyanott, Bar Pinotxo, ami Barcelonaban az első megálló minden foodie számára. A Boqueria piac a Las Ramblas-on nem úgy néz ki elsőre, mintha a szokásos turista gagyin kívül másfajta cuccot tolna. De ha az ember belejebb lép rájön hogy a helyiek, sőt az éttermek itt szerzik be a javak nagyrészét. Sőt, az éttermesek, köztük Ferran mester is itt költi el reggelijét, Mondjuk nyom egy Cap i Potat ami nem más mint borjú pofa, fejhús és láb egy sűrű, zselatinos szószban egybefőzve. Hogy miért zselatinos? Mert lebomlik a sok jó a körömből, a pofából és a fejről órákon át és isteni cupákos nyúlós egyveleg lesz belőle 5-6 óra főzés után. Itt.
Na menjünk át most Madridba. Ott is a piacra. Így néz ki kérem egy piac hétköznap este. Tiszta Fény utca, nem?
És itt a madridi piacon fogyasztott késkagyló, avagy Navajas a la plancha. Meg asszem itt is letoltam pár Palamos rákot. Nem lehet ellenállni neki.
A rák és a kagyló mellett nem lehetett kihagyni a helyi specialitást, a callost, avagy a helyi pacalt. Itt kolbásszal, chorizoval bolondították a sűrű szaftos pacalt, az oliva csak dekoráció. Beletelt egy jó időbe, míg lenyomtam a tálat a hozzá adott puha fehér kenyérrel.
Újabb ugrás. Ez itt Cannes. Elkaptam a csávót, ahogy osztrigát bont futószalagon. Az osztrigával csak kb 35 éves koromban barátkoztam meg, de akkor életreszóló barátságot kötöttünk. Addig kerülgettük egymást, nézegettem, szagolgattam, de nem értettem igazán mi a hype. Most visszagondolok New Yorkra, és a Grand Central Station aljában lévő osztrigabárba, ahol nem ettem semmit és kb verem magam. Hogy lehettem ekkora segg? A tenger íze, illata, egy kis ecettel, na adj isten jalapenoval vagy salotta hagymával megbolondítva.
És akkor jött Istanbul. 3 ragyogó napot tölttünk el a Boszporusz partján és konkrétan szénne zabáltuk magunkat minden földi jóval. Egy jótanács: ha prémium ottomán konyhával fenyegetnek titeket, pl Asitane étterm vagy hasonló "fine dining ottoman cuisine" kérlek ne dőljetek be. Gyakorlatilag édeskés szarrá főtt, gyümölcsös ragukat kaptok majd, drágán. Ehelyett menjetek el a Burc Ocakbasiba a sultanahmeti grand bazaarba. A bazár egyébként is isteni hely arra, hogy az ember a szőnyegek és szőttesek között magához vegyen valami finomat, de ez az étterem csillagos ötös volt. A tálon vegyes kebabot láttok: van itt bárány máj, darált bárány, csípős bárány, és hozzá rizs. Azt mondják egy külön tudomány, hogy az ember hogy forgatja a tűzforró nyársakat a faszén fölött és ez meg is látszott a koszton. A fehét a kép alján joghurtos padlizsánsaláta. Itt ettük a legjobb shepherds saladot is, ami egy juhsajtos, gránátalmás, uborkás, paradicsomos vegyes saláta.
És végül ezt is bedobom. A zürichi Kronenhalle étterem resztelt mája rösztivel. Az étterem kb 250 éves, csak zakóba és estélyibe öltözött helyieket fogadott aznap este. Mi nem voltunk ilyen szépen öltözve sajnos. Sokat beszélünk manapság arról hogy érdemes-e egy konyhát újraértelmezni, a fogásokat valamilyen új felfogásban elkészíteni, valami spint tenni a dologba, hogy ne unatkozzon a vendég. A Kronenhalle kitűnő példa arra, hogy jó az amit 250 éve is ugyanígy tálalnak.
A kedvencem a végére maradt. És mit ad isten, ez van hozzánk legközelebb: az Umar étterem a Naschmarkton. Nem tudok úgy eljönni onnan, hogy ne azt gondoljam, most életem egyik legjobb ebédjét fogyasztottam el. Ez semmi másból nem áll, mint a legjobb minőségű hal- és tengeri ételből, ami Ausztriában kapható. Ezt a rákot például már megpróbáltam leutánozni nagyon sokszor otthon. A titok azt hiszem abban rejlik hogy szárított paradicsom van sok a szószban, meg csili, meg olaj, meg fokhagynma meg biztos sok minden más, de még nem sikerült tökéletesen reprodukálni :(.
A poliplábak mellet szarvasgomás burgonyapürén jakabkagyló, mellete pedig rákolló csípősen valahonna északról. A Naschmarkton elég sokan operálnak szarvasgombás pürével (pl Nautilus), de ez a legjobb. A polip világbajnok. A rákollók pedig biztos nem olyan jók, mint amikor Gordon Ramsey, búvárruhában, egy lékből kiemelte őket Norvégiában, de azért elég versenyképesek.
Ez volt kis összefoglalóm múlt évről, remélem tetszett!
